Bontás

Két faluval arrébb bontanak egy parasztházat.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy mi magyarok milyen gazdagok vagyunk. A minap Zalaegerszegen jártam és látom, hogy az ország valaha egyik legnagyobb üzemét lebontják. Helyére talán majd egy új pláza épül. Tőlünk kicsit nyugatabbra egy gyárat megpróbálnak átalakitani és úgy dolgozni benne, nem bontják le, úgy gondolkoznak, hogy pár év múlva ne kelljen lebontani. Máshogy gondolkoznak ott nyugaton, talán azért vannak előrébb. Mondok egy példát: hétvégére a háziasszony megkérdezi, hogy ki mennyi húst akar enni a családban és csak annyi szeletet süt ki vasárnap az ebédre. Nálunk egy háziasszony kisüt egy nagy fazék húst, ami megmarad, majd kidobja. Nem számit.
Régen épült egy ház, most lebontják. Lebontják, mert vályogból van, nem kell senkinek sem. Megtehetjük, gazdagok vagyunk.
Kis kérdezősködés után kiderült, hogy ebben a házban a régi, kézzel faragott ablakok nem kellenek senkinek, a házban lévő tégla (nem vályog) sem kell senkinek, még ingyen sem, habár csak annyit kell tenni, hogy le kell bontani. Igy már nem kell senkinek. (Igaz úgy sokkal könnyebb, hogy elegánsan besétálunk a TÜZÉPre, elmondjuk miből mennyi kell és ha szerencsénk van, akkor borsos áron még házhoz is szállitják. Ez is működik, csak ehhez pénz kell, de akinek nincs, az ingyen bontani sem akarja, csak sirni, hogy nem jut egyről kettőre, és neki nincs semmije.)
Nekünk kellett. Kölcsönöztünk egy utánfutót, vittünk két kőműves kalapácsot, és rászántunk egy vasárnap délutánt és nekiálltunk bontani. Rengeteg jóminőségű téglát szedtünk ki, amelyek majd szuperek lesznek a gazdasági épületben, vagy akár járdának. Egy régi parasztházhoz, mint ami nekünk is van a legmegfelelőbb termékhez ingyen jutottunk hozzá. A bontással ugyan sietni kellett, mert másnap jött a buldózer és ész nélkül ledózerolt mindent. A meglévő érték nem számit.